A világ nélkülünk

Szeretünk elméleteket gyártani a jövőnkről, legyen az akár a saját, személyes eljövendőnk, akár az egész emberiségé. Olykor idealisztikus jövőt festünk, akár a XIX. század utópistái, olykor fényeset, mint a marxista filozófiai irodalom, máskor pesszimistát, ahogyan az a nyolcvanas évek olyan futurista szemléletű filmjeiben volt tapasztalható, mint a Mad Max sorozat.

Alan Weisman amerikai újságíró egy 30 nyelvre lefordított bestseller kötetben játszik el a jövővel. Az ő – egyébként tudományosan megalapozott, mégis inkább játéknak tekinthető – víziója azonban egy lényeges elemben különbözik minden eddigi hasonló próbálkozástól: nem arra kíváncsi, milyen lesz az ember jövője a földön, illetve az univerzumban, hanem hogy milyen lenne a föld, illetve az univerzum jövője az ember nélkül.  Az ötlet nem légből kapott, hiszen a késő ókor gnosztikus hiedelmei, a középkor millenarista jóslatai vagy a mind nagyobb méretű háborúk sújtotta modern kor félelmei egyaránt számoltak azzal a lehetőséggel, hogy az emberiség fizikai valóságában eltűnik a föld színéről. Hagyunk-e magunk után valamit? Lenyomat-e a kultúránk, vagy szertefoszlik minden, amit alkottunk, ha mi már nem leszünk?

A szerző egyértelműen amellett teszi le a voksát, hogy megy a dolog nélkülünk is, sőt lehet, hogy úgy jobban. Szerinte az ember eltűnésével a természet rövid időn belül visszavenné az uralmat, bár azt maga is kénytelen elismerni, hogy az eredeti, vagyis az ember előtti állapot visszaállításáról – legalábbis egy darabig – nem lehet szó. Álláspontja alátámasztására Weisman egyszerű és világos módszert választott: alapos figyelemmel nyálazta végig az emberiség történetét azért, hogy kiválogasson és elénk tárjon minden olyan próbálkozást, amellyel monumentális alkotásokat kívántak létrehozni, majd elsősorban a természet- és a műszaki tudomány ismert metódusaival bebizonyítja, milyen múlékonyak ezek a csodák. Egy példa, amelyet Magyarországon minden különösebb magyarázat nélkül, azonnal megértünk: Csernobil.

Weisman csak néhány sort szentel a katasztrófa leírásának, számára már nem ez a fontos, hanem ami meghibásodott reaktor lebetonozása után történt. A kutatási eredmények szerint a sugárfertőzött területre már a következő évben visszatelepültek a madarak, elsőnek a fecskék, amelyek között a tudósok megfigyeltek mutáns példányokat, ám azok az afrikai költözés után már nem jöttek „haza”. A fertőzés miatt gyorsan pusztuló egyes apró rágcsálók pedig úgy reagáltak a katasztrófára, hogy egyre gyorsabban érnek szexuálisan, és a nőstények rövidebb ideig vemhesek – vagyis gyorsabb a szaporodás. Weisman szerint ez is jele annak, hogy az ember nem tud olyan kataklizmát előidézni, amelyet a természet ne orvosolna a lehető leghamarabb.

A bizonyítás körébe kerülnek az ókor csodái is: Weisman rövid, velős szövegrészekben sorolja, hogyan lett az enyészeté Kheopsz piramisán kívül az ókor valamennyi csodája. Ám a piramis sem örök életű, ahogyan az évszázadokig épített kínai nagyfal sem, amely épp úgy ki van téve a természet és az idő támadásainak, amint minden egyéb létező a földön. Weisman hasonlóképpen jár el a legújabb kor csodáival, például a Csalagúttal és a Panama-csatornával is, sőt a kötet végi fejtegetésben éppenséggel a Föld bolygó sebezhetőségéről értekezik. Weisman munkája kétségkívül érdekes szellemi kaland, nem csoda, hogy ilyen nagy számú kiadást ért meg eddig. Nem egészen érthető azonban, mi a célja ennek a munkának? Hogy megijesszen? Elkeserítsen?

De most tényleg: mit tudunk kezdeni azzal a felismeréssel, hogy nincs ránk szükség, hogy minden erőfeszítésünk és látszólagos győzelmünk ellenére alulmaradunk a természettel folytatott küzdelemben? Éppenséggel fel is adhatnánk, mondhatnánk, hogy akkor hagyjuk Kiotót, Koppenhágát, a Föld megóvását, és csapjunk a lecsóba! De talán érdemesebb még jobban megbecsülni, amit létrehoztunk. És törekedni arra, hogy mindig legyen, aki ezeknek az alkotásoknak örülni tud. Kalandnak és figyelmeztetésnek mindenképpen jó Alan Weisman szellemesen megírt könyve.

Kiadó: Gabo Könyvkiadó