Marhafarmtól a Nobel-díjig

Brattain a délnyugat-kínai Hsziamenben látta meg a napvilágot, ifjúsága java részét azonban Washington államban, egy marhafarmon töltötte. Tanulmányait ösztöndíjjal az Oregoni és a Minnesotai Egyetemen folytatta, 1929-ben lett a Bell Telephone Laboratories kutató fizikusa. A szilárd testek felületi tulajdonságaival foglalkozott, a második világháború idején a hadseregnek dolgozott a tengeralattjárók mágneses lokalizációján.
 A fizikai Nobel-díjat 1956-ban kapta - William B. Shockleyvel és John Bardeennel megosztva - a félvezetőkkel kapcsolatos kutatásaiért és a tranzisztor-effektus felfedezéséért. 1967-ben nyugdíjba ment, ezután a Washington állambeli Whitman Egyetem fizika oktatója volt.

Brattain 1987. október 13-án halt meg, sírkövére egy Y alakú áramkört és a tranzisztor szimbólumát vésték.
 A három kutató a negyvenes évek végén kezdett a félvezetőkkel foglalkozni, hogy olyan eszközt alkossanak, amely képes kiváltani a nagyméretű, sokat fogyasztó és csak foglalatban használható elektroncsöveket. (Az első számítógép, az 1947-ben elektroncsövek felhasználásával készült Eniac 30 méter hosszú, 3 méter magas volt, és 30 tonnát nyomott, ráadásul a csöveket is állandóan cserélni kellett benne. Akkoriban merész jóslatnak számított, hogy "a jövőben a komputerek súlya másfél tonna alatt lehet".)


Brattain 1947. december 16-án germániumba aranylemezt préselt, és ha erre feszültséget kapcsolt, erősítést tapasztalt. Az elemet beépítették egy zenei erősítőbe, az elektroncső helyébe, és Brattain feljegyzése szerint "a beszédhang határozott erősítését lehetett tapasztalni..., a minőségben észrevehető változás nem történt".
 Az új eszköznek ekkor még nem volt neve, a tranzisztor kifejezést (az angol transfer és resistor szavak összevonásából, jelentése: átviteli ellenállás) egy tudományos-fantasztikus irodalommal is foglalkozó kollégájuk javasolta.

A felfedezést 1948. június 17-én szabadalmaztatták, a bejelentést azonban méla közöny fogadta, a lapok legfeljebb kis hírben számoltak be róla.
 A kicsi, csekély hőtermelésű és energiafogyasztású, megbízható tranzisztorok kulcsszerepet játszottak a technika fejlődésében. Méretük egyre csökkent: az elsők közül néhány darab még megtöltött egy cipős dobozt, manapság több milliót tudnak összezsúfolni egy kis lapocskán. A tranzisztorok az ötvenes évek végére szinte teljesen kiszorították az elektroncsöveket. Az első tranzisztoros rádiót 1954-ben Amerikában kezdték árulni, horribilis áron, a zsebrádiót 1957-ben a japán Sony dobta piacra.

Ez volt az első rádió, amelyet tulajdonosa (igaz, túlméretezett) zsebbe tehetett és kivihetett a lakásból. Tranzisztort először 1958-ban építették be számítógépbe.
 A hatvanas évek végétől az egyes tranzisztorokat felváltották az integrált áramkörök, amelyekben egy apró félvezető lapkán több tranzisztort, diódát és ellenállást alakítanak ki. A Sony már említett, hattranzisztoros rádióját 1989-ben hasonló méretben és külsővel újra elkészítették: ebben már 31 758 tranzisztorral egyenértékű integrált áramkör volt, teljesítménye, a hang minősége természetesen nem összehasonlítható az eredeti darabbal.


Az Intel számítástechnikai cég előrejelzése szerint 2015-re 1200 kvadrillió tranzisztor lesz forgalomban, ez a szám 2010-ben "csak" 80 kvadrillió volt.
 Érdekes elképzelni néhány mai, mindennap használt eszköz méretét akkor, ha tranzisztorok helyett elektroncsövekkel kellett volna megépíteni: egy mobiltelefon a Washington-emlékműnél is nagyobb lenne, egy hordozható számítógép központi tárolója pedig egy felhőkarcolóval vetekedne.