hirdetés

Mérnöknők

„Amit terveztünk, megvalósult”

Ma már szinte elképzelhetetlen, hogy a pályakezdéstől a nyugdíjig egyetlen munkahelyen tölti valaki az aktív éveit. Mindezt úgy, hogy nem a kényszer, sem a kényelem, hanem a fejlődés, az elvégzett munkában lelt öröm a motiváció. Tóth Béláné Rohrböck Krisztina a Vegyterv gépészeti részlegének vezetője magán- és szakmai életében is a hosszú távú kapcsolatok mellett tette le a voksát.

hirdetés

Honnan, melyik iskolából indult el a műszaki pálya felé?

A budapesti Móricz Zsigmond Gimnáziumba jártam – jelenleg a Baar Madas –, mert ott laktunk a közelben, a Trombitás úton. Habár az édesapám építészmérnök volt, otthon nem sokat foglalkoztunk műszaki dolgokkal, és a két öcsém sem lett műszaki szakember. Viszont jól ment a matematika, jobban, mint a humán tárgyak, ráadásul nagyon jó matematikatanárunk volt. De mivel a kémiatanárunk is nagy hatást gyakorolt ránk – Bod Éva híres keramikus –, ezért vegyésznek készültem.

Ez akkor a Budapesti Műszaki Egyetem vegyészmérnöki karát jelentette?

Igen, ide adtam le a jelentkezésemet. Az első évben azonban nem vettek fel. Amikor megjött az értesítő, amelyben helyhiányra hivatkoztak, tudtuk, hogy miről van szó. Apukám ötvenhatban benne volt a vállalati munkástanácsban, és ez elég volt egy kis büntetéshez. Ekkor elmentem dolgozni egy évre a Chinoin gyógyszergyárba mint laboráns. Tizennyolc évesen igen érdekes kaland volt, reggel hatra jártam dolgozni Pasarétről Újpestre. Azért a kollégák támogattak, és blokkoltak helyettem, ha tíz percet késtem.

Mivel vegyszerekkel kellett pacsmagolni, hamar kiderült, hogy allergiás vagyok ezek egy részére. Változtatnom kellett a terveimen, de mivel a vegyipar felé a szimpátiám megmaradt, a vegyipari gépész szakra kezdtem készülni, és jártam az egyetem felvételi előkészítőjére is.

Végül is annak, hogy elsőre nem vettek fel, köszönhetem a férjemet, akivel egy csoportba kerültem az előkészítőn, őt sem vették fel elsőre. Most volt az 50. házassági évfordulónk. Másodszorra aztán már felvettek mindkettőnket.

Fotó: Egry Tamás

Milyen arányban jártak lányok erre a szakra, és milyen eséllyel tudtak a szakmában elhelyezkedni?

Egy négyszázötven fős évfolyamban volt húsz-huszonöt lány. Mivel jól tanultam, ezért elnyertem egy társadalmi ösztöndíjat a Vegytervbe, amely a kor egyetlen és hatalmas tervezőirodája volt ezen a területen. Remek ötszáz forintos ösztöndíjat kaptam, ami olyan nagy pénz volt akkoriban, hogy félrerakva abból tudtunk beszállni az első lakásunk építésébe. Az egyetem elvégzése után pedig munkahellyel vártak. Így kerültem a Vegytervbe, ahol a mai napig, hetvenhárom évesen is dolgozom.

Kezdőként milyen feladatokat kapott?

Eleinte géptervezéssel foglalkoztam. A kezdetekkor a szerves vegyiparral foglalkozó, több mint száz főt foglalkoztató részlegbe kerültem. Abban az időben külföldről nemigen lehetett behozni semmiféle berendezést Magyarországra, és a gyógyszergyárak fényképek, prospektusok alapján velünk terveztették meg a szárítószekrényeket, mosogatógépeket, mindazt, amire szükségük volt. Nekem ez roppant érdekes feladat volt kezdőként.

Mennyire volt jellemző a női munkaerő ezen a területen?

A Vegytervben viszonylag sok nő dolgozott, aminek az volt az oka, hogy nagyon magas létszámban foglalkoztatták itt a mérnöki munkát kiszolgáló személyzetet. Kihúzókat, akik tussal húzták ki a rajzokat, gépírónők hadát. Így nem volt feltűnő, hogy akár mérnökként nő vagyok. De nem volt ez olyan ritka abban az időben ezen a területen máshol sem. A Kőbányai Gyógyszerárugyárban például a beruházási főnök és az igazgató is nő volt. Mindkettőt nagy tiszteletben tartották, nagyon adtak a szavukra a férfi kollégák is. A nyolcvanas évek közepén a Vegyterv fővállalkozóként az ENSZ iparfejlesztési szervezete, az UNIDO finanszírozásával épített egy kis kísérleti gyógyszeralapanyag-gyártó üzemet Teheránban. Az üzem felelős gépész tervezőjeként több hétig együtt dolgozhattam az iráni üzem embereivel, akik Magyarországra jöttek megismerni a terveket. Ezekkel a férfiakkal is remekül működött a közös munka, és végül részt is vettem a teheráni átadóünnepségen.

Munka mellett milyen esélyekkel kerülhetett szóba a családalapítás?

Már negyedévben összeházasodtunk a férjemmel, és amikor az egyetem után elkezdtem dolgozni szeptemberben, már terhes voltam. Két évvel később megszületett a második gyermekünk is, és én mindkettővel végig dolgoztam. A szülések után vártak vissza, az első után még gyes sem volt, a második gyereknél vezették be. Bölcsődébe jártak, amit nagyon szerettek. Azért nehéz időszak volt ez a két kisgyerekkel, hiszen akkor még nem ilyen feltételekkel dolgoztunk, mint ma. Nem öt napot, hanem hatot, és előfordult, hogy december 24-én is be kellett menni. A Vegytervben olyan szigor volt, hogy fél nyolckor ott álltak a „cerberusok” a portán, ha háromszor késett egy hónapban az ember, akkor jött a prémiummegvonás.

Mi jelentett fejlődést, előrelépést a cégnél?

A hetvenes évek elején lett egy új főnököm, aki úgy gondolta, hogy mást is tudnék csinálni, mint a géptervezést. Folyamatosan elkezdett bevonni a technológiai tervezésekbe, üzemtervezésbe, ami még a korábbi feladataimnál is érdekesebb volt számomra. A tervezési folyamat minden fázisában részt kellett venni. Annyira közel került hozzám ez a terület, hogy a mai napig ezt csinálom.

Ilyen hosszú ideig mi tartja fenn az ember szakmai érdeklődését, ha ugyanazzal foglalkozik? Mi jelentette a legnagyobb örömöt?

Nagyon egyszerű a válasz; nincs két egyforma üzem. Azonkívül nagyon inspiráló az is, hogy első munkáim, amelyek meg is épültek, még a rendszerváltás után is működtek. Amikor az ember látja, hogy amit ő és a csapata csinált, az jó és működik, nagyon jó érzés. A diplomatervem annak idején egy kísérleti szárítószekrényke volt, amelyet az egyetemen csináltam, és kísérleti berendezésként működött a tanszéken. Amikor a kisebbik lányom felvételizett a gépész karra, a tanár látta a papírján az édesanyja, azaz az én nevemet. El is újságolta neki, hogy a „Krisztina-szárító” még ott van a tanszéken, és most is használják.

Azért bizonyára akadtak nehézségek is.

A Vegyterv egy nagy szervezet volt, ahol mindenre voltak emberek. Nehéz volt, hogy amikor az elmúlt évtizedekben egyre kisebb cég lettünk, már jóval kevesebb emberrel kellett megoldanunk ugyanazokat a feladatokat. Utólag úgy látom, hogy akkoriban, a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas években nagyon korszerűen működött ez a vállalat. Ahogyan ma a minősítésekhez felállítják a folyamatokat, éppen úgy akkor is pontosan szabályoztak mindent, elő volt írva, hogy mit hogyan kell csinálni.

Gyakorlatilag az egyetem elvégzése óta folyamatosan dolgozik, még a gyerekekkel sem tölthetett otthon éveket. Mégis mivel tudott feltöltődni a munka után?

Talán furcsa, de éppen a családdal. Nagyon nagy és összetartó családunk van, a nagyobbik lányomnak négy gyereke van, a kisebbnek három; hét unokám van. Nagyon jó a kapcsolat mindenkivel. A mai napig jönnek minden héten, egy-egy gyerek itt alszik, vacsorázik, beszélgetünk. Ideszólnak telefonon, főzök egy ebédet, és máris tizenhárman ülünk az asztal körül, a tágabb családdal is rendszeresen összejövünk. A gyerekek születésnapját évszakok szerint rendezzük, egy-egy ilyen alkalomra harmincan is összejövünk.

Kárpáti Judit
a szerző cikkei

Share on Tumblr
Ha hozzá kíván szólni, jelentkezzen be!
 
hirdetés
hirdetés

Kiadónk társoldalai

hirdetés