Az őslakosok, vagy ahogyan még nevezik őket aboriginálok több hullámban, Délkelet-Ázsiából Új-Guineán keresztül érkeztek Ausztráliába. A szerencsésebbek száraz lábbal jutottak el, mivel a jégkorszakok idején csökkent az óceánok szintje, így a kontinensek összeértek. Másoknak – amikor a vízszint emelkedett –, egy legalább hetven kilométer széles tengerszakaszon kellett áthajózniuk, hogy elérjék a mai Cape Yorkot. A bevándorló népesség utánpótlása, talán azért, mert nehéz volt átkelni a tengeren lassan megszűnt.

Mai tudásunk szerint mintegy nyolcezer esztendeje izolálódott a kontinens lakossága. Idegen kultúrák ekkortól már nem befolyásolhatták társadalmuk alakulását, egészen a fehér ember megjelenéséig. Ahogy növekedett az őslakók lélekszáma, úgy hódítottak meg újabb és újabb területeket. Az óceánok partján, majd később a folyók mentén vándoroltak. Olyan vidékeken is megtalálták életfeltételeiket, amelyek ma szinte lakhatatlanok, ám akkor még az éghajlati viszonyok kedvezőbbek voltak.

Másképp gondolkodtak

Hányan voltak, miként éltek? Erre ma már nehéz választ adni. Ausztrália felfedezésekor (1788) 300 ezerre becsülték a számukat, bár lehettek akár egy millióan is. Ezen belül mintegy 600 kulturálisan elkülöníthető, több mint 200 különböző nyelven beszélő csoportból vagy törzsből állt ez a népesség. Az aboriginálok nem voltak primitívek, s még csak nem is maradtak meg a fejlődés egy alacsony fokán – egyszerűen csak másképp, a mi számunkra nehezen érthető, sőt talán felfoghatatlan módon éltek és gondolkodtak. Társadalmuknak egy elvont, mindenen felülálló hitvilág, az Álmodás volt az alapja. Ám az Álmodást az Európai ember nem tudja definiálni, legfeljebb csak körülírni.

Hangay György Ausztráliában élő természettudós így fogalmazza meg az Álmodás lényegét: „Az Álmodás véget nem érő, a jelenben is működő folyamat, tehát nem egy bizonyos kor, mely időben elhatárolható. A bennszülött hit szerint az Álmodás nem abban a dimenzióban van, mint a mindennapi földi élet, s ebből kiindulva az idő fogalma is más jelentőséget nyer. (…) A fogalom leírása korántsem kis feladat. Talán legérthetőbb az a magyarázat, mely az Álmodást a Teremtéssel hozza összefüggésbe. Mindez egyben erkölcsi rendszer is; sokkal kiterjedtebb és bonyolultabb, mint a mi Tízparancsolatunk. Az Álmodás azonban az ősök szellemét, a totemállatok jelentőségét és a mitológiai lények mibenlétét is magába foglalja. Az Álmodás ideológiai rendszer is egyben, amely megkísérel magyarázatot adni a világ és az élet keletkezésére, az Univerzum lényegére és az ember szerepére, a létezés értelmére és jelentőségére. Az aboriginál Kozmosz sokban különbözik a mi Kozmoszunktól. Az övékben nincs mindenható isten, de még csak nagyság vagy hatalom szerinti besorolás sem az Álmodás lényeit illetőleg. Nincs Mennyország és Pokol, s a különbségek a szent és mindennapi, a természetes és a természetfeletti között csak homályosan észlelhetők. A hagyományos életet élő bennszülött minden tettét befolyásolja az Álmodás.”

A mítoszok szerint az aboriginálok ősei kenguruk, emuk vagy kígyók voltak, akik dalaikkal alkották meg a világot, embert, állatot, tájat. Ma is szinte mindent, ami fontos számukra különféle szellemek jelenétével magyarázzák. A szellemek jelen vannak élőlényekben és élettelen tárgyakban, megjelenhetnek álomban és víziókban egyaránt.

Ismeretlen magántulajdon

Az aboriginálok számára a földi javak hajdan alig számítottak valamit. Mezőgazdasággal nem foglalkoztak, háziállatot nem tartottak, sőt, még íjat sem használtak. Nem érdekelte őket csak a napi betevő, és egy-két szerszám és fegyver, amivel vadászni tudtak. Kultúrájuk mintegy 50 ezer év alatt mit sem változott, együtt éltek a természettel: vadásztak, ha tehették halásztak, és gyűjtögettek. A nomád életforma egyúttal igen nagy tudást is követelt: tudniuk kellett hol és hogyan szerezhetik meg a javakat, ismerniük kellett a természet minden rezdülését, összefüggéseit. Egy csillag feltűnése, az esőzés kezdete vagy éppen egy madár, bogár, virág megjelenése jelezte számukra, hogy itt az idő, ívnak a halak, bizonyos állatok szaporodni kezdenek vagy éppen egy növény ehető része már kiásható.

A férfiak mindig teher nélkül, pusztán fegyvereikkel vándoroltak, hiszen bármikor megpillanthattak valamilyen elejtendő állatot, amelyet be kellett cserkészni vagy utána kellett iramodni. Itt azonban érdemes eloszlatni egy tévhitet. Az őslakosoknak nem volt mindig bumerángjuk, ezt „csak” mintegy tízezer éve alkalmazzák Ausztráliában. Igazi többfunkciós fegyver-szerszám, kiválóan alkalmazható ásóbotként, illetve a fák kérgének lehántásához, emellett hathatós vadászeszköz is kisebb állatok elejtésére. Két fő típusa ismert: a vissza nem térő bumeráng, amely tulajdonképpen lapos és hegyben végződő hajítófa, illetve a visszatérő bumeráng, amelynek két fele különböző síkban van, s az egyik oldala enyhén domború.

A férfiak nyomában vonultak a gyűjtögető asszonyok a gyermekekkel, fatállal, tarisznyával, és ásóbottal. Ők hol itt, hol ott kezdtek ehető növényeket kiásni, illetve kisebb állatokat összefogdosni. Társadalmukban mindenki egyenlő volt, nem volt törzsfőnök, helyette az idősebb férfiak töltötték be a mindennapi és spirituális vezető szerepét. A magántulajdon ismeretlen fogalom volt, és a javakat igazságosan osztották el.

Művészet és zene

Az őslakók hajdan sziklavéseteket és földből formált és festett figurákat készítettek. Emellett még fontos volt a fa- és kagylóvéset, a faragott és festett faszobrok megalkotása, a szertartásokon használt tárgyak készítése és díszítése, a szikla- és kéregfestmények és az emberi test festése. Az aboriginálok szín- és formavilága a mai napig igen jellegzetes. Zenéjükben és táncukban a szakrális és a világi szféra összeolvad. Gyakori a mitológia rituális újrajátszása, balettszerű és imitáló tánccal, melyet ének vagy ütemes hangszeres ritmus kísér. A szakrális ének általában titkos, de előfordul, hogy a táborban is éneklik ezeket. Ezért néhány ének olyan szavakat is tartalmaz, amelyeket csak a beavatottak értenek meg.

Különleges hangszereket használnak, ezek közül a legismertebb a Didgeridoo, amely nem más, mint egy 1,2-1,5 méter hosszú, öt centiméter vagy ennél nagyobb átmérőjű üreges fa- vagy bambuszcső, amelynek viaszból vagy kemény gumiból készült fújó része van. Fújáskor a nyelvet egyenesen tartják, az ajkak pedig néha beleférnek a fújó részbe. A megszólaltatott hang folyamatosan szól. Időnként ütőhangszereket is használnak. Vagy a földet ütik bottal, vagy két fadarabot használnak. Az alsó általában rezonáló keményfa, a felső pedig, amellyel az alsót ütik puhafa. Ausztrália sok részén pedig kézenfekvő módon bumeránggal verik az ütemet.

Az aboriginálok 50 ezer évig sikeres és boldog lakói voltak Ausztráliának. Aztán megjelent a fehér ember, és a XX. század elején már alig lehetett hagyományos társadalmi rendszerben élő bennszülöttet találni. Feljegyezték, hogy az 1950-es évek közepén az utolsó nomád törzs is elvesztette tradicionális életformáját.