Lanyhuló médiaérdeklődés mellett három hónapja keresik – vélhetően – a Csendes-óceánba zuhant Malaysian Airlines utasszállító roncsait. Az óceán mélye rejti a szerencsétlenség magyarázatát, ott lapul ugyanis a lényeges repülési adatokat és a pilótafülkében elhangzott beszélgetés egy részét rögzítő fekete doboz. A modern kori kereskedelmi repülés kötelező elemének számító eszköz feltalálásához is egy rejtély vezetett. Az ötvenes évek Ausztráliájában több, a későbbi Concorde népszerűségével és ismertségével vetekedő, a világ első sugárhajtású repülőgépének számító Comet is katasztrófát szenvedett, és mivel nem derült fény a sorozatos balesetek okára, földre kényszerült az összes működő példány.
Ekkor lépett színre – a gyerekkori szenvedélyének, az amatőr rádiózásnak hódoló – David Warren, akinek a fekete doboz ötletét egy kirakatban megpillantott német gyártmányú, négyórányi hangot rögzíteni képes felvevőkészülék adta. A kémikus végzettségű, az Ausztrál Repüléstani Kutatóintézetben dolgozó Warren jött rá, hogy ha a repülőkön is ehhez hasonló eszközt működtetnének, könnyen megfejthetővé válnának a szemtanúk és túlélők nélküli rejtélyes balesetek.
A nemcsak adatokat, hanem hangot is rögzítő berendezés ötlete nem aratott osztatlan sikert: meglepő módon éppen a pilóták voltak azok, akik kémkedést kiáltva elzárkóztak a rögzítő telepítésétől. Warren ötletére először az angolok voltak vevők, és 1957-ben egy szigetországi cég kezdte gyártani a fekete doboz prototípusát: egy tűz- és ütésálló dobozba szerkesztett rendszert, amely alkalmas volt a fedélzeti műszerek értékeinek és a pilótafülkében elhangzottaknak egyetlen kábelen történő egyidejű rögzítésére.
A könnyebb láthatóság érdekében narancssárgára festett eszköz Warren-féle változata még mágnesszalagra rögzítette az adatokat, a kilencvenes évektől azonban már memóriachipekre rögzül az adat. Ez a megoldás sokkal megbízhatóbb, mivel egy baleset után csekély az esélye annak, hogy sérülés érje. A sokkal megbízhatatlanabb mágnesszalagos technikához képest a chip tárhelye ráadásul kétórányi hangot és 25 órányi repülési adatot rejt magába.
A fekete doboz fejlődéstörténetét jól jelzi, hogy míg a prototípus a repülés csak mintegy száz paraméterét jegyezte fel, addig a modern technika már több ezret rögzít és az adatrengetegből külön szoftver segítségével szűrik ki a leglényegesebbeket. Nemcsak a releváns repülési információk (magasság, sebesség, manőverek, légnyomás) és a pilóták kommunikációja válik ismertté a fekete doboz kinyitásával, hanem a pilótafülkében elhelyezett mikrofonok által felvett zajok (kattanások, törések, nem szokványos hangok) is, amelyekből szintén következtetni lehet a baleset okaira.
Ám a professzionális adatrögzítés mit sem ér hatékony védelem nélkül: a fekete doboz gyártóinak a hagymahéj felépítéséhez hasonlóan körül kell bástyázni az információkat, hogy azok visszanyerhetők legyenek. A legbelső memóriachipet vékony alumíniumház veszi körül, ezt egy nagyjából 3 centiméter vastagságú hőálló szigetelés borítja, ami egy, a baleset után keletkező tüzet is átvészel. Mindezt egy rozsdamentes, titán borítású acélházba rejtik, ami garantálja, hogy egy durva becsapódás után és a víztömeg óriási súlya alatt is megőrződnek az adatok.
Nemcsak a tartósság, hanem a megtalálhatóság is fontos szempont a fekete dobozok gyártásánál. A feltűnő narancssárga festésen túl az eszközre rögzített víz alatti helyzetjelző adók is segítik a keresők dolgát. Noha az adat- és hangrögzítő készülék vízbe merülésekor aktivizálódó másodpercenként kibocsátott "ping" impulzusok nagyjából harminc napig adnak jelet, a fekete doboz adatai még akár két évig is előbányászhatók.
