Friedrich Tamms tervei alapján az első három erődtornyot Berlinben adták át 1941 áprilisa és 1942 áprilisa között. A tervezésnél a mérnöknek figyelembe kellett venni, hogy a sűrű városi beépítés miatt a leendő építményeinek, az úgynevezett Flakturmoknak a környező épületek fölé kellett emelkednie. Az első négy erőd valójában nyolc, irgalmatlan méretű épületet jelentett. A berlini Állatkertnél, a Friedrichshain illetve a Humboldthaun Népparkoknál, valamint a hamburgi Szentlélek-mezőn kizsaluzott toronypárok egyenként 5 méter vastagságot kitevő tetején négy darab 128 milliméteres ágyú, szintén 4 darab 30 milliméteres gépágyú, valamint 8 darab négycsövű 20 milliméteres gépágyú és a kezelőszemélyzet tartózkodhatott.

Ezeket a 39 méter magas, 70 méter széles, 3 és fél méter falvastagságú első generációs tornyokat G toronynak (Gefechtsturm) nevezték. A toronypárok másik eleme ettől 20-30 méternyire állt, és a tűzvezetési pontot tartalmazta. Természetesen ezeknek az L toronynak (Leitturm) hívott műtárgyaknak a tetején is voltak fegyverek. Az G tornyok öt szintet foglaltak magukba, a tető alatti emeleten a tüzérek körletei voltak, ez alatt általában kórházi létesítményeket, illetve lőszerraktárakat képeztek ki. A két alsó szinten pedig egy 10 ezer fős óvóhelyet alakítottak ki a németek. Minden torony saját vészhelyzeti generátorral és egy autonóm vízellátó mély kúttal is el volt látva.

Az L torony kissé szerényebb méretekkel épült. Ez is 39 méter magasra nőtt, de oldalai „csupán” 50 x 23 méteresek voltak. A tető vastagsága itt is ötméteres volt, amin egy FuMg 65 Würzburg radar, és 8 darab négycsövű 20 milliméteres gépágyú települt. A G és az L tornyokat egy másfél méter vastag kábelalagút kötötte össze, amelyben akár emberek is közlekedhettek. Az egyszerű tűzvezetés érdekében a G és az L torony teteje mindenképp egyforma magasságban kellett, hogy elhelyezkedjen. A berlini tornyok egy jókora, háromszög alakú területet fedtek le, és 360 fokban szabadon lőhettek. Egy torony össztűz esetén 8000 lövést adhatott le percenként, ez akkoriban igen jelentős tűzerőnek számított. Vízszintes lövés esetében a lövegek 20,9 kilométeres távolságig, „hajlított lövés” esetében pedig 14,8 kilométer magasságig tudtak fellőni.

A háború végén a legénység jórészt már a Hitlerjugend tagjaiból állt. Berlin szovjet ostromában a légvédelmi tornyok jelentősége tovább fokozódott. Az eredeti 10 ezer ember helyett már 30 ezer ember zsúfolódott itt össze. Az extravasalású Friedrichshain Flakturm II. felső szintjein Berlin múzeumainak féltett kincseit őrizték, így például a Városi Képtár és Nemzeti Galéria csaknem 1660 darabos kollekcióját, amely számos Caravaggio, Canaletto, Tiziano, Botticelli, Dürer, Bruegel, Bosch, Goya, Murillo, Velázquez, Poussin, Rembrandt, Rubens festményt és rézkarcot jelentett, illetve a Schliemann-hagyatékból Priamosz király 8900 darabos aranykincs leletét és a Pergamon-oltárt.

Az erődöket a szovjetek nem tudták sem szétlőni, sem bevenni. Az utolsó ellenállási központok is ezeknél az épületeknél voltak. A két állatkerti légvédelmi tornyot csak nagy nehezen, háromszori nekifutás (12, 25, majd 40 tonna TNT segítségével) tudták felrobbantan a britek 1947-ben. A romokat betemették. (A hamburgi Flakturm IV. médiacenterként és zenekarok próbahelyiségeként funkcionál tovább.)

Mivel a G és az L tornyok beváltották a hozzájuk fűzött reményeket, a német hadvezetés 1943 októberében rendelte el egy következő széria megtervezését. Ez lett a második generációs légvédelmi toronypár. Itt a méretek némiképp változtak. A G tornyok 42 méter magasra nőttek, oldalaik 57 méter hosszúak voltak. A falvastagság 2 méter, a tető 3 és fél méteres lett. A fegyverzet is kevesebb volt az első generációs tornyokéhoz képest, hiszen ide már csak 4 darab kétcsövű 128 milliméteres ágyút, és 8 darab négycsövű 20 milliméteres gépágyút raktak.

Az ehhez tartozó L torony magassága 44 méter volt, oldalai 50x23 méteresek lettek. Ennek tetején szintén egy Würzburg radar, és 10 darab négycsövű 20 milliméteres gépágyú volt. A második generációs tornyokból két pár épült. Egyet, a Flakturm VI.-ot szintén Hamburg (Wilhelmsburg) kapta, míg a Flakturm VIII. nevű Bécsben, az Arenbergparkban épült meg. A hamburgi tornyok közül az L tornyot felrobbantották, de a G toronynak csak a belső szerkezetét sikerült megrongálni. Mivel többet nem vesződtek vele az angolok, így ez ma „Energia bunker” néven a város egyik napelem- és mobilátjátszó antenna telepeként működik. Az osztrák G toronyban a Bécsi Iparművészeti Múzeum raktára, a CAT-Kortárs Művészeti Torony, az L toronyban pedig számítógépes központ és több képzőművészeti galéria működik.

A légvédelmi tornyok harmadik generációja már első ránézésre is jelentősen eltér az előbbiektől. Itt a G tornyok kör alaprajzúak voltak, 43 méteres átmérővel, magasságuk viszont 54 méter lett. Fegyverzetük 4 darab kétcsövű 128 milliméteres ágyú és 8 darab négycsövű 20 milliméteres gépágyú volt. Az ehhez tartozó L tornyok igazából második generációs tornyok voltak. Ezekből összesen két pár épült. A Flakturm V. a bécsi Esterházy parkban épült fel, míg a Flakturm VII. nevű szintén a császárváros sziluettjét rondítja Augartenben. Ez utóbbi egy belső lőszerrobbanás miatt hasznavehetetlenné vált. A mászófalként is használatos Esterházy-toronyban működik a bécsi Kínzás Múzeum, az augarteni műtárgy pedig informatikai adatközpontként funkcionál.