Sőt! – a felmérésben résztvevő vállalatok a 2008. évi első felmérés óta még soha nem voltak ennyire elégedetlenek tevékenységük általános feltételeivel. Szinte minden telephelyi tényezőt rosszabbra értékelték a vállalatok, mint három évvel korábban, a legutóbbi felmérés során. Az átlagos pontszám azon a skálán, amelyen a németországi rend szerint az egyes a legjobb, a hatos pedig a legrosszabb osztályzat a 2017. évi 3,3-ről valamint a 2020. évi 3,6-ről a történelmi mélypontnak számító 4,0-esre, azaz „ausreichend”-re, „elégséges”-re csúszott vissza. (Ami a kultuszminiszterek országos konferenciájának definíciója szerint annyit jelent, hogy „bár a teljesítmény hiányosságokat mutat, összességében még megfelel a követelményeknek”.)
Martin Wansleben, a Német Ipari és Kereskedelmi Kamara (DIHK) főtitkára szerint „minden eddiginél nagyobb mértékben nehezednek strukturális és többnyire országon belüli tényezőkből adódó problémák az ipar telephelyi feltételeire. Növekvő bürokratikus követelmények, magas energiaköltségek és hosszadalmas tervezési és engedélyezési eljárások jellemzik a működés feltételeit. A telephelyi feltételek romlása következtében „Németország mint üzleti helyszín gyorsan veszít vonzerejéből az ipar és a partnerágazatok szempontjából" – figyelmeztetett a főtitkár. „Ennek következtében a szükséges beruházások elmaradnak vagy más helyszíneken valósulnak meg. Már pedig hazánk ezt nem engedheti meg magának, ha komolyan gondoljuk a németországi ipar jövőjét és a digitalizáció és széndioxid-mentesítés irányába történő átalakítását."
A szövetségi kormány gazdaságpolitikáját a felmérésben résztvevő iparvállalatok minden korábbinál rosszabbra, az említett skálán 4,8-asra értékelték, szemben a 2017. évi 2,9-es és a 2020-as 3,9-es mutatóval. A felmérésenként egy-egy osztályzattal való romlás a telephelyi feltételek gazdaságpolitikai támogatásának, (pontosabban nem-támogatásának) kivételesen drámai alakulását mutatja és – idézve a miniszteri konferencia által már idézett osztályzási rendszert – a „mangelhaft”, azaz „hiányos” minősítés közelébe került. Ami azt jelenti, hogy „a teljesítmény nem felel meg a követelményeknek, de látható, hogy a szükséges alapismeretek rendelkezésre állnak és a hiányosságok az elkövetkező időszakban megszüntethetők”.
Wansleben szerint „továbbra is a politikusokon múlik, hogy a vállalatok körében helyreálljon a Németországgal, mint üzleti telephellyel kapcsolatos bizalom”. Az pedig nyilvánvaló, hogy a negatív tendencia megállításához és megfordításához az ipari tevékenységet meghatározó előírások gyorsított ütemű felülvizsgálatára és átdolgozására lenne szükség.
A két tucatnyi, a felmérés során felsorolt kritérium között egyetlen olyan sincs, amelyben a három évvel korábbihoz képest ne romlott volna a vállalatok által adott bizonyítvány. A legrosszabb: a 2020. évi 4,8-ról 5,2-re romlott a „bürokratikus előírások” megítélése, megelőzve az „energiaköltségek”, illetve a „hatóságok tevékenységének hatékonysága” egyaránt 5,0-ös osztályzatát, (előbbi 4,5-ről, utóbbi 4,4-ről romlott az elégtelennél egyetlen osztályzattal kedvezőbb szintre).
A felmérés eredményei szerint a magas energiaköltségek által leginkább sújtott ágazat az élelmiszer-feldolgozóipar (5,4), a vegy- és gyógyszeripar, valamint a kohászat és fémfelfeldolgozás (egyaránt 5,3), továbbá a gumi- és műanyagipar (5,2). Az 5,0 pontos átlaggal azonos osztályzatot adtak az építőipari-, minimális mértékben kedvezőbbet a közútijármű-gyártók (4,9). Az energiaellátás biztonságának megítélése 2011 és 2017 között 2,7-ről 2,3-ra javult, 2020-ban viszont 2,6-ra, 2023-ban pedig 3,4-re tovább romlott.
A felmérés során kialakult 4,8-as össz-átlagnál 0,1 ponttal kedvezőtlenebb a „tervezési és engedélyezési eljárások időtartama és komplexitása”, s azzal megegyezik az „adójog” megítélése; e két mutató közös ismérve, hogy 0,2-del mindkettő rosszabb a három évvel korábbinál.
Az átlagnál minimális mértékben kedvezőbb az „adó- és járulékterhek” megítélése. A „szakember-ellátottság” és a „környezetvédelmi előírások ipari tevékenységre gyakorolt hatásának” megítélése 4,2, illetve 4,1, de a 2020. évi mutató mindkét tényező esetében elmaradt a 4,0-es osztályzattól.
A szakképzett munkaerő hiánya továbbra is az egyik legfontosabb probléma Németország, mint gazdasági telephely számára. Az átlagos 4,2-nél súlyosabbak a szállítás/logisztika (4,6), a fémgyártás és -feldolgozás (4,5), valamint az építőipar és a kereskedelem (egyaránt 4,4). Elegendő szakképzett munkaerő nélkül a helyi beszállítók és szolgáltatók elérhetősége is korlátozott; ezt a tényezőt a felmérésben részt vevő vállalatok a három évvel korábbi 2,7 után ugyancsak, 3,0-asra értékelték. …rámutatva annak fontosságára, hogy megfelelő intézkedésekkel, (például a bevándorlási eljárások egyszerűsítésével, továbbá a munka és a magánélet közti jobb egyensúly megteremtésével) támogassák a szakképzett munkaerőhöz jutást.
A környezetvédelmi követelmények ipari tevékenységre gyakorolt hatásának megítélése – mint utaltunk rá – a három évvel korábbi 3,8-ról ugrott a 4-es osztályzat fölé. Az átlagnál rosszabb értékelést adott a vegy- és gyógyszeripar, a szállítás/logisztika (egyaránt 4,3) és az építőipar, (4,2), amiben nagy szerepet játszik az a körülmény, hogy egyre bonyolultabbá vált az európai és a nemzeti környezetvédelmi előírásoknak a gyakorlati alkalmazásba történő átültetése.
A „digitális infrastruktúra rendelkezésre állása” a három évvel korábbi 4,0-es átlaggal szemben most összességében szintén 4,1-es, míg a közlekedési infrastruktúráé ennél kedvezőbb, a korábbi 3,5-del szemben 3,6-os minősítést kapott. Az infrastruktúra területén a vállalatok a hiányosságok sorában az optikai szálak és a mobilhálózatok teljes körű rendelkezésre állásával kapcsolatos anomáliákat, az elektromobilitás elterjedéséhez szükséges töltőhálózat-, valamint a hidrogén infrastruktúra bővítésének szükségességét említették.
A három évvel korábbi 3,6-nál ugyancsak rosszabb, 4,0-es osztályzatot kapott a „globális versenyben való részvétel politikai támogatása/külkereskedelem-fejlesztés”. Az exportorientált német ipar nagyban ráutalt a külkereskedelem bürokráciamentes szervezésére és lebonyolítására, valamint azokra a fontos partnerországokkal kötött kereskedelmi megállapodásokra is, melyek lehetővé teszik a világpiac megnyitását a német termékek előtt épp úgy, mint a szállítói láncok biztosítását és diverzifikálását.
A három évvel ezelőtti 2,8-ről 3,5-re romlott a hazai nyersanyagokhoz történő hozzáférés megítélése. Az értékelés ettől még rosszabb a szállítás/logisztika (3,9) és az építőipar (3,7) esetében, ahol különösen nagy szükség van hazai nyersanyagokra, (például kavicsra vagy homokra). Fontossága ellenére a hazai bányászat egyre inkább akadályokba ütközik az egyébként is bonyolult környezetvédelmi előírások folyamatos szigorítása és az engedélyezési eljárások egyre bürokratikussá válása miatt.
Az innováció ösztönzését a 2020. évi 3,2 után 2023-ban szintén rosszabb, 3,5-es osztályzatban részesítették a vállalatok, de úgy, hogy az 50 főnél kisebb létszámú kisvállalatok (3,6) a vállalatok nagyság szerinti csoportjai közül a legrosszabb értékelést, míg a 250 főnél magasabb létszámot foglalkoztató vállalatok (3,2) ennél sok jobb értékelést adtak.
Az innovációs környezet az előző félméréshez képest annyiban viszont javult, hogy a vállalatok 2020 óta adókedvezményben részesülhetnek a kutatási és innovációs projektjeik támogatására; ugyanakkor a tapasztalatok szerint egyelőre még kevés vállalat élt ezzel a kedvezménnyel. A vállalatok jelentős része számára még mindig ismeretlen a kutatási és innovációs kedvezmény után járó adókedvezmény; míg aki ismeri azt, de túlságosan bürokratikusnak tartja az eljárást. Ágazati megoszlásban az innováció támogatását a villamosipari, a gépeket és berendezéseket, valamint a közúti járműveket gyártó vállalatok értékelik a legmagasabbra (egyaránt 3,3), az átlagnál rosszabb a helyzet a gyógyszer- és vegyiparban, valamint az info-kommunikáció (egyaránt 3,6) területén.
Az átlagnál kedvezőbb, (a felmérés eredményeit összegző kamarai szakértők fogalmazása szerint „kevésbé rossz”) a felsőoktatási intézményekkel innovációs kapcsolatokat kiépítő vállalatok véleménye, sőt – a három évvel ezelőtti 2,8-del szemben – 2,9-es mutató a telephelyi tényezőket minősítő osztályzatok legjobbika. Ezen belül a gép- és berendezésgyártás és a villamosipar (2,7), valamint a vegy- és gyógyszeripar (2,6) területén az átlagnál is nagyobbra becsülik az így adódó kooperációs lehetőségeket. Nem utolsósorban a szélesebb anyagi lehetőségeik miatt az 500 főnél magasabb létszámot foglalkoztató vállalatok (2,6) különösen szívesen látott együttműködési partnerek a tudomány számára, míg az 50 főnél alacsonyabb létszámot foglalkoztató vállalatok a legrosszabb értékelést adtak (3,6, a három évvel korábbi 3,3-del szemben).
A két tucatnyi, a felmérésben vizsgált telephelyi tényezőt összehasonlítva a jogbiztonság továbbra is kielégítő, a 2020. évi 2,9 után 3,1-es osztályzatot kapott. Ezen belül a jogbiztonsággal a nagyobb vállalatok valamivel elégedettebbek, mint a kisebbek. Számokban kifejezve: az 500 főnél nagyobb létszámot foglalkoztató vállalatok egészen kiválóra, 2,6-re, míg a 250 fő alattiak 3,2-re értékelték a jogbiztonságot. Az nyilvánvaló, hogy az önálló jogi osztállyal nem rendelkező vállalatok sokkal gyakrabban konfrontálódnak a jogi bizonytalanságokkal, mert ők kevésbé tudják felmérni a rendelkezésükre álló játékteret.
A felmérésben részt vevő vállalatok nagyra értékelték a kapcsolati hálót, közelebbről a helyi beszállítók és szolgáltatók könnyű elérhetőségét. Ez a tényező (a három évvel korábbi 2,7-del szemben) 3,0-as osztályzatot kapott, de így is az egyik legjobb mutató, Az átlagnál kedvezőbb értékelések születtek a közútijármű- és a gép- és berendezésgyártásban (egyaránt 2,8), valamint a villamosiparban és az iparhoz közeli szolgáltatók (egyaránt 2,9) körében.
A regionális közelség a gyártók, a beszállítók és a szolgáltatók között gyakran stabilizálja a helyi értékláncokat; igaz, ehhez megfelelő nagyságú ipari telephelyre van szükség. Ez utóbbi tényező megítélése már nem annyira kedvező (a három évvel korábbi 3,2-vel szemben) 3,3. Ezen belül a közlekedési és szolgáltató vállatok körében 3,8, míg az építőiparban 3,7, azaz az átlagnál jóval kedvezőtlenebb, míg a gép- és közútijármű-gyártásban (mindkettőben 3,4) jóval kedvezőbb annál. Számos térségben az ipari és kereskedelmi vállalatok helyhiánnyal küszködnek, aminek oka lehet az egyes földterületek lakásépítés céljára történő átminősítése vagy a megújuló energiaforrások termelése céljára történő kiépítése. Ez esetben az iparvállalatok szempontjából értékes területek veszhetnek el, különösen akkor, ha a más célra kijelölt területek helyett nem gondoskodnak megfelelő pótlásról.
Borítókép: DIHK
