Miután elképesztően magas példányszámban értékesítette a lemezeit, a holland multinacionális vállalat, a Philips felvállalta az üzleti kockázatot, hogy új hanghordozón, a compact disken, vagyis CD lemezen is megjelentesse minden idők egyik legsikeresebb popcsapata, a svéd Abba soron következő, The Visitors című albumát. Noha a CD-gyártás technológiai alapjait már az 1970-es évek elején is ismerték, és a Philips a Sonyval közösen már 1976-ban bejelentette, hogy új, korszerű hanghordozót kíván piacra dobni, a CD lemezek sorozatgyártása csak három évvel később kezdődött el. Korántsem ez volt az első alkalom, hogy a holland multicég elbaltázta egy ígéretes technológia üzleti sikereit.

A Philips ugyanis már az 1960-as évek végétől gyártotta az úgynevezett LVD-ket (teljes angol nevén a Laser Video Diskeket), amelyeken analóg módszerrel jó minőségben lehetett film- és hangfelvételeket tárolni. Érthetetlen okokból a technológia piacra dobásával 1973-ig vártak, csakhogy akkor már az LVD-re nem kínálkozott szélesebb körben kereslet, mert egyre nagyobb ütemben hódított a ma már klasszikusként ismert videokazetta-, azaz a VHS-ipar.

A nemcsak a hordozója miatt emlékezetes Abba-lemez mindenesetre éppen harminc éve, vagyis csak 1982 augusztusában került le a gyártósorról. Ráadásul először nem is Európában, hanem Japánban dobták piacra. A CD lemezt – talán kissé meglepő módon – először a komolyzenei előadók fogadták kitörő lelkesedéssel, mégpedig azért, mert lenyűgözte őket a hangzásminőség, igaz, az audio szerelmesei máig nem jutottak konszenzusra abban, hogy a mikrobarázdás lemez, vagy a compact disk rögzíti-e tökéletesebben a hangzást. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy a kisebb és könnyebb CD lemez kevésbé sérülékeny, így minden tekintetben olcsóbb, mint elődje.

Noha a CD, valamint a mikrobarázdás lemez felületén egyaránt analóg jeleket rögzítenek, előbbi jóval kifinomultabb a bakelites technológiánál. A rögzítendő jeleket először digitálisakká kódolják, ezeket aztán argon lézersugár égeti bele egy üvegből készült, aranybevonatú, úgynevezett mesterlemezbe. Utóbbi felületére tulajdonképpen spirális alakban miniatűr lyukak kerülnek, majd ezeket az analóg jeleket alakítja vissza a leolvasó digitálissá. A mesterlemezről nyomómintát készítenek, amelynek segítségével az információt a mindenki által ismert polikarbonát lemezre nyomják. A gyárilag írott CD-k esetében nagy erejű lézerrel hoznak létre egy – a sokszorosítás mintájául szolgáló – negatív lemezt.

A leolvasást – a percenként 1800-at forduló lemezről – infravörös lézernyaláb végzi. Noha a Philips fejlesztőcsapatának a főmérnöke eredetileg egy 110 milliméteres, nadrágzsebbe csúsztatható modell mellett kardoskodott, az alapötletet egy nő megfúrta. A lemezgyári legendárium szerint a Philipsszel társuló Sony vezetőjének a felesége rávette a férjét, hogy olyan új hanghordozót fejlesszenek, amelyen elfér Beethoven IX. szimfóniája Furtwängler vezényletével. A 74 perces felvételt csak egy nagyobb felületre lehetett ráégetni, így állapodtak végül meg a 120 milliméteres verziónál – idézte fel Lukács Sándor a Filmtett című havilapban.

A mérnökök az 1990-es évektől arra törekedtek, hogy minél tökéletesebb fotó- és filmtároló adathordozót hozzanak létre, ugyanakkor az audio-CD-k is sokat fejlődtek. Egyes speciális típusokon például százpercnyi hanganyag is elfér. A szalagos audiokazettának a házilag írható CD-k adták meg a kegyelemdöfést. A diskek talán egyetlen területen nem tudták legyőzni a hangszalagokat: a hordozható lejátszókban gyakori problémát okozott, hogy a CD úgymond ugrik, így kimarad néhány ütem. A Philips és a Sony teljesen más úton próbálta kezelni a problémát: a hollandok a digitális minikazettában, a japánok pedig a minidiskben látták a megoldást. Az mp3-lejátszók villámgyors térhódítása után mindkettő zsákutcának bizonyult.