A keletnémet titkosszolgálat, pontosabban az Államvédelmi Minisztérium (Ministerium für Staatssicherheit) egy komplett, 30 ingatlanból álló 22 hektáros városrészt építtetett fel magának Berlin Lichtenberg nevű kerületében, a Magdalenen- és a Normannenstrasse mentén. A Stasi-komplexum 1. számú házában élt az NDK harmadik állambiztonsági minisztere, Erich Mielke hadseregtábornok, aki 1957 és 1989 között 32 évig irányította a híres-hírhedt „Céget”. Hivatali működése alatt 7 KGB-elnököt élt túl. A teljhatalmú vezető a háromszáz fős, hatszintes irodaházból egy egész emeletet sajátított ki magának és családjának, ahol nemcsak a párt számára fenntartott kaszinó volt, hanem egy, csak saját használatra kialakított páternoszter is.

Mielke úgy szerette, ha a titkárnője munkakezdés előtt az íróasztala bal oldalára, külön tálcára helyezi a kávékiöntőt és a tejes csuprot. Az asztal középső mezejének jobb felső sarkába a lekváros kanalat, mellé balra a kenyeret, alá a fehér szalvétát, és pont középre a lapos tányért, közepén a tojástartóval. Hogy ez minden reggel pontosan így történt, ahhoz kétség sem fér, ugyanis Mielke asszisztense – a végzetes következményekkel járó bakik elkerülése érdekében – lerajzolta magának a megterítendő íróasztalt. Grafitceruzás skicce ma a Stasi-központból lett múzeum kiállításán látható, BStU 000015. iktatószámmal a sarkában, a következő címmel Frühstück. Az alcím helyén: 2 tojást négy és fél percig főzni, tálalás előtt héját a tetején megbontani.

A főhadiszállás-komplexum egyébként a világ egyik legjobban őrzött város volt a városban: fedett és szabadtéri sportpályákkal, szaunával, orvosi szakrendelőkkel, szállodával, éttermekkel, és még egy sürgősségi állatkórház is rendelkezésére állt a szolgálat közben megbetegedett (kelet)német juhászoknak. Nem kevesebb, mint nyolcezer alkalmazott dolgozott a Stasi-városban, vagyis a szervezet 91 ezer főállású és 189 ezer önkéntes munkatársának a harmincötöde. A szervezet egyszerre volt megbízva a határok őrzésével, titkosszolgálati feladatokkal és a politikai rendőrség működtetésével. Az épület egy részét 1990-ben alakították múzeummá.

A kémek ellen műalkotásokkal jól álcázott kapun belépve, rögtön a bejáratnál Félix Edmundovics Dzerzsinszkij szobra köszönti a látogatót. A Cseka megálmodójának és létrehozójának elképesztő kultusza volt a Stasin belül. (A szervezet tagjai egymás közt magukat csak „csekistáknak” nevezték.) Mellette a sofőrök pihenőszobája látható, majd az egyik miniszteri titkárság, az elmaradhatatlan Daro és Robotron 202-es elektromechanikus írógéppel (a Karl Marx Stadt-i ipar büszkeségével), a 32 nyomógombos titkársági telefonokkal, és a falon az összetéveszthetetlen Lenin-arcélt ábrázoló grafikával.

Kissé távolabb sötétkék árnyalatú kárpittal bevont bútorok szegélyezte miniszteri iroda és a hírszerzőfőnök páncélszekrénnyel díszített pihenőszobája látható. A mellette sorakozó vitrinekben sok érdekesség látható: az egyik kiállítótérben például a besúgóívekről a hajszín, a szemszín, az alkoholfogyasztási és a dohányzási szokások mellett további 140-féle adatot dekódoló készülék látható.

Itt van az a szürke Barkas B1000-es is, amelyben úgy alakítottak ki öt cellát a politikai foglyoknak, hogy azok sem egymással, sem a külvilággal nem tudtak érintkezni. Valójában fogalmuk sem lehetett, hová szállítják őket a vaksötétben, és gyakran az évekig elhúzott vizsgálati fogság alatt sem derült ki számukra, hogy a Stasi melyik börtönében sínylődnek. Szintén gyakori eljárás volt, hogy a Barkasokat napokon keresztül a Stasi-városon belül körbe-körbe járatták, míg az autóban ülő politikai fogoly már azt hitte, hogy Budapestet is elhagyhatták.

A „leleményszobában” az idegenvezetők bemutatják, hogy a Stasi hogyan tudta a lehallgató készülékeket és a mikrokamerákat nemcsak a nyakkendőbe, golyóstollba vagy retikülbe beépíteni, hanem például a szemeteskukákba, benzineshordókba, madáretetőkbe, vagy éppenséggel kivágott farönkökbe is. A múzeumban időről időre elmesélik annak az NDK-s papnak a történetét, aki belátta, hogy a diákjaival szerencsésebb a szabadban találkoznia, mint bármilyen épületben. A titkos összejövetelekre a temetőt találta a legalkalmasabb helynek, mert az eszébe sem jutott, hogy a szomszédos sírbolt virágjait öntöző kannában is a Stasi felvevőkészüléke lapul.

Picivel arrébb megint olyan trükköket láthatunk, hogy hogyan lehet mikrofonokat elrejteni zsolozsmáskönyvbe, karórából kipattanó lőfegyvert elrejteni, illetve hogyan sajátíthatja el egy ötéves gyerek a gázálarc helyes felvételét, illetve egy AK-47 géppisztoly használatát. Ugyanitt látható az a 200 ezer szagminta rögzítésére és tárolására alkalmazott befőttesüveg kollekció is, amelyet a Német Szocialista Egységpárt, az NSZEP „kardja és vértje” a rendszer belső ellenségeitől/ről gyűjtött össze.

A múzeum statisztikája szerint 111 kilométernyi titkos dosszié jutott a birtokukba a rendszerváltást követően a Stasi-arhívumból. Egyedül Helmut Kohl nyugatnémet kancelláról 5500 akta került elő. A reformkommunista, emberi jogi aktivistáról, a filozófus Robert Havemannról pedig több mint 55 ezer oldalnyi feljegyzés született. Ez a kizárólag az ő személyére „ráállított” 70 főállású és 120 önkéntes Stasi-ügynök szorgos munkájának volt a gyümölcse. A tárlatvezetés végén beülhetünk megpihenni az úgynevezett tábornoki kávézóba, ahol egykor a Stasi 62 tábornoka közül harmincan ülhettek itt le információt cserélni. A múzeum jelmondata: „Stasi – Ein ganz normaler Geheimdienst, in einer ganz normalen Diktatur”, azaz Stasi – Egy teljesen hétköznapi titkosszolgálat, egy teljesen hétköznapi diktatúrában.