Jól ismert tény, hogy számos hátulütője van a bolygónk felszínére (ideértve a házak tetejét is) telepített napelemek használatának. Nem elég, hogy a Nap hébe-hóba lenyugszik, amikor látszik, (földi szemszögből) akkor is folyamatosan mozog, és így a sugaraiban hordozott energia leghatékonyabb betakarításához a napelemeket is forgatni kell. Nem utolsó sorban, amikor az ég beborul a panelek szintén kevesebb erőforráshoz jutnak.

A Föld körüli orbitális pályára kihelyezve a naperőművek ezektől a hátrányoktól maradéktalanul megszabadulhatnának. "Odafent" a központi csillagunk soha nem tér nyugovóra, a szolár paneleket gond nélkül az optimális pozícióban lehet tartani, és nincs atmoszféra, amely gyengíthetné a teljesítményüket.

A brit kormány többek között ezektől az előnyöktől inspirálva szeretne megépíteni egy űrnaperőmű-komplexumot. A tervben egy öt darab, napelemekkel beborított műholdból álló rendszer szerepel. A műholdak több mint egy mérföld szélesek és több ezer tonna tömegűek lennének, illetve mindegyiküket több tízezer modul alkotná. Ezeket a részegységeket 200 rakétakilövéssel juttatnák fel az űrbe, ahol robotok rögzítenék egymáshoz őket. A szatellitek a napfényt tükrök ezreivel koncentrálnák a rájuk telepített szolár panelekre. Az így keletkezett áramot a komplexum magas frekvenciájú rádióhullámokká alakítva speciális vevőberendezések felé közvetítené a Földre. Ezeket a jeleket itt lent ismét árammá konvertálva már „rá lehetne szabadítani” a villamosenergia-hálózatra.

Az Egyesült Királyság kormányának ösztönzésére elindított és egy Frazer-Nash Consultancy nevű cég által vezetett tanulmány most azt próbálja kideríteni, hogy 2050-re lehetséges, illetve érdemes-e tető alá hozni egy ilyen projektet.