Az eljárás kezdetén egy hagyományos fröccsöntőgépbe kvarcüvegrészecskékben gazdag polimerszemcséket töltenek. Rendeltetésével összhangban a berendezés felolvasztja, majd pedig cseppfolyós formában öntőmintába fecskendezi a morzsalékot. Miután a polimer lehűlt és megkeményedett, az öntőmintából kikerülő objektum még mindig olyan, mintha az alapanyaga kizárólag műanyag lenne, a gyártási processzus azonban itt még nem áll meg.

A folytatásban a munkadarabot először is alaposan megmossák, majd pedig egy 600 Celsius-fokos kemencébe vetik, ahol a polimer leég róla. A hőkezelés után csak az időközben „egymásba karoló” üvegrészecskék alkotta váz marad meg. A procedúra végén az objektumot 1300 Celsius-fokra melegítik – ekkor a részecskék immár maradéktalanul összeolvadnak egymással, és valójában ekkor ölt végleges testet a kvarcüveg végtermék.

Frederick Kotz, a technológia felett bábáskodó egyik tudós így fogalmazott: „A részecskék gyakorlatilag lágyan egymásba folynak. A komponens ugyanakkor az alakját megtartja, csak minden irányban nagyjából 15 százalékkal kisebb lesz.”

Amellett, hogy a részletes kidolgozottságú, komplex üvegtárgyak nagyüzemi gyártását megkönnyíti, az új technika „hőigénye” a tradícionális megközelítésekénél 700 Celsius-fokkal alacsonyabb, vagyis rengeteg energia takarítható meg az alkalmazásával.