A borkultúrák kialakulásához képest a dugó és eltávolításának problematikája egészen új keletű. A szőlőnedűt ugyanis eleinte terrakotta edényekben, később pedig fahordókban tárolták. Dugókkal már csak azért sem bajlódtak, mert a bort nem sokkal a készítése után megitták. Noha az üvegművészetükről (is) híres velenceiek már a XII. században is tárolták üvegben a bort, legfőképp csak azért, hogy a terítéken jobban mutasson az egyébként is könnyebben kezelhető kancsó.
Elsőként Angliában merült fel, hogy a bort akár hosszabb időre is élvezhetővé kellene tenni, ami elérhető, ha a nedűt keskenyebb, szűkebb nyakú palackba öntik, amelyet később Spanyolországból, illetve Portugáliából származó parafadugóval lehetne lezárni. A hosszúkás, szűk nyakú üvegek miatt merült fel a kérdés, hogyan lehet a palackokat a legkönnyebben megszabadítani a dugótól. A dugóhúzót angol találmánynak tartják, az első prototípus feltalálója a harcászati eszközökből merített ihletet. Egy olyan szerkezetet alakított át, amelyet a muskétások az 1600-as években a lövedékek fegyverből való eltávolítására használtak.
A dugók használatáról – almaboros palackokról értekezve – John Worlidge brit mezőgazdász tett elsőként említést az 1670-es években. Az e téren megítélt első szabadalmi jog azonban Samuell Henshall tiszteletest illette, aki 1795-ben jegyeztette be saját készítésű dugóhúzóját. Ő az acélspirál és a nyél közé egy kis homorított lemezkét is felszerelt, amely megakadályozta, hogy a spirál túl mélyre hatolhasson a parafába.
Pincérek kedvence
Az újítások a későbbiekben egymást érték: versenybe szálltak a francia, az amerikai, a német és a kanadai bortermesztők is. A német Carl Wienke merészen új ötlettel állt elő. A borospalackok dugaszát könnyedén és morzsolódás nélkül eltávolító dugóhúzóját később a pincérek, valamint a komornyikok barátja néven is illették. Wienke találmányát Németországon kívül az Egyesült Államokban, Franciaországban és Angliában is megismerték. A szóban forgó típust építették később a zsebkésekbe, svájci bicskákba is, a későbbi „pincérnyitók” kivétel nélkül Wienke találmányának a továbbfejlesztett változatai.
A kétszárnyú dugóhúzó első változatát az angol H.S. Heeley szabadalmaztatta 1888-ban, modernebb változatát pedig az olasz Dominick Rosati dolgozta ki. Utóbbi feltaláló eszköze terjedt el később az Egyesült Államokban és Kanadában az 1930-as években. A borospalackból a parafát könnyedén eltávolító konyhai szerszám két szárnya a spirál dugóba tekeredése közben felemelkedik, a szárnyak lenyomása utóbb kiemeli a palackot lezáró dugót. A dugóhúzók harmadik, Magyarországon is ismert formája kevésbé elterjedt, bár elegánsabb borkóstolókon, exkluzív borvacsorákon fel-felbukkan.
A Walker harangja becenéven jegyzett szerkezetet Edwin Walker amerikai feltaláló jegyeztette az újvilági szabadalmi hivatalnál az 1890-es években. Az első darabokat Pennsylvania államban kezdték gyártani. Utóbbi szerkezet esetében a dugóba hatoló acélspirál felett harang alakú barlangot képeztek ki, ebbe simul bele a palackból kifelé tartó dugó. A dugóhúzógyártás története a divathullámoktól sem volt mentes. A zsebváltozatok például már az 1700-as években divatba jöttek. A kis helyen könnyedén tárolható eszközök lényegében egyetlen acélspirálból álltak, melyek végén apró hajlítás segítette a funkcionalitást.
A spirál és a zseb egyidejű védelme érdekében a szóban forgó eszközöket acél vagy fa tokokban tartották. A későbbiekben a szerkezet nyelet is kapott, amely a gazdagabb házaknál ezüs-t, elefántcsont, esetenként pedig gyémántdíszítéssel készült. A XIX. század végén nemcsak a boros-, hanem a parfümös-, valamint az orvosságosüvegcséket is parafadugóval zárták le, így a dugóhúzók korántsem csak a borisszák számra nyújtottak jó szolgálatot.
