A Jugoszláv Királyságot 1941. április 6-án támadta meg a Harmadik Birodalom mellett az olasz és a magyar - kisebb katonai arányban pedig a román és a bolgár - királyságok hadseregei. A Maximilian von Weichs tábornok vezette csapatokhoz azonnal csatlakoztak a délszláv állam hadseregéből nagy tömegben dezertált horvát usztasa századok is. Bár a jól koncentrált offenzíva alig 11 nap alatt térdre kényszerítette a szerbeket; a szovjet - később angolbaráttá átvedlett - Joszip Broz Tito partizánjai a háború végéig viszonylag komoly ellenállást tudtak tanúsítani a tengelyhatalmak megszálló, illetve honvisszaszerző csapatai ellen.

Berlin miután megunta egyre csak bővülő birodalma balkáni hátországát „zaklató” kommunisták fegyveres akcióit, Alexander von Ler tábornok vezetésével 1943-ban elindították a Fall Weiss fedőnévre keresztelt boszniai hadműveletüket. A 6 német, 3 olasz és 3 horvát hadosztályból, valamint számos királypárti szerb csetnikből álló kontingens legfőbb katonai célja az volt, hogy megsemmisítse a Jugoszláv Kommunista Párt Központi Bizottság hegyekben elrejtett főhadiszállását, valamint a partizánok mobil kórházát. A támadás olyan jól sikerült, hogy a Tito vezette csapatok közel Jablanica (Јабланица) városához, beszorultak a Neretva (Неретва) folyó nyugati partjának egyik meredek szurdokokkal tagol mély kanyarulatába, ahonnan csak 1100 olasz katona által őrzött vasúti híd ívelt át a túlpartra. Mivel a marsall nem kívánta a harcot felvenni a vele farkasszemet néző két német páncélos dandárral, így embereivel a folyó völgyébe köteleken leereszkedve úgy támadta meg, illetve végeztette ki (1943. március 6 és 7-e között) a hidat harc nélkül átadó, életükért könyörgő olaszokat, hogy „mérnökei” pár nappal korábban (1943. március 3-án) részlegesen már felrobbantották a hidat.

A csel jól sikerült. Míg az erősen megrongálódott folyami átkelő miatt a német csapatok észak felé kényszerültek fordulni, addig a hidat a partizánok mindösszesen 19 óra alatt megjavították, és nyolc nap alatt sikerült sebesültjeiket, teherautóikat, illetve könnyű tankjaikat is átszállítani a túlpartra. A gerendákkal megerősített folyami átkelőt azonban ekkor már hiába kezdte el bombázni a Luftwaffe-, a partizánvezér szintén ugyanezt a sorsot szánta a fagerendákkal megerősített hídnak. A híd másodjára is a levegőbe repült.

Ennél a pontnál érdemes egy kicsit megállnunk, s az átkelő tervezési, építési körülményeire pillantást vetnünk, hiszen igen sok magyar vonatkozása van. Miután 1908-ban Bosznia-Hercegovinát annektálta az Osztrák-Magyar Monarchia, a terület soha nem látott gazdasági fejlődésnek indult. A tartomány települései városias külsőt kaptak, kiépültek az egészségügyi-oktatási ellátó rendszerei, valamint közlekedési érhálózata is. Bécs döntése értelmében 1888-ban épült meg Bosnyák Bród (ma Bosanski Brod) – Raguza (ma Dubrovnik) közötti vasútvonal. Mivel a közlekedési útvonalat a Neretván kívánták átvezetni, így annak legkeskenyebb szakaszán építtették fel az országos pályázatot megnyert Feketeházy János tervezte 98 méter mellvédfal hosszúságú, 5 méter széles műtárgyat. A Cvrsnica és Prenj hegyek közötti, 20 méter mély kanyon fölött átadott „K” alakú hídszerkezetet a Magyar Államvasutak Gépgyára (MÁG) gyártotta és szállította el a helyszínig.

A magyar technikai bravúr ismertetése után kanyarodjunk vissza történelmi áttekintőnkhöz. Miután Tito és partizánjai sikeresen kibújtak a német harapófogóból, a Wehrmacht utászai 1935-ben - nem korhűen ugyan -, de újjáépítették a hidat. Ez az ideiglenesnek szánt alkotás azonban jócskán túlélte a Harmadik Birodalom regnálását, hiszen egészen 1968-ig biztosította a két partszakasz közötti vasúti közlekedést. Ekkor azonban ismét felrobbantották a szerbek (jugoszlávok) a magyar műalkotást.

Mint minden kommunista ország, így a szocialista vezetésű jugoszláv politikai nomenklatúra is a filmipar „segítségét kérte”, amikor hősnek igyekezett beállítani a nácik és fasiszták ellen harcoló, „szabadságszerető” partizánokat. Ilyen nagyszabású filmnek szánta Belgrád a propagandisztikus, történelmietlen, a tényeket drasztikusan eltúlzó, illetve Titónak fennkölt eposzt állító A Neretvai csata (Bitka na Neretvi, Битка на Неретви) című alkotást; amelyhez Veljko Bulajić rendezőnek olyan hollywoodi és szovjet filmsztárokat is sikerült megnyernie, mint Orson Welles, Franco Nero, Yul Brynner, vagy Szergej Bondarcsuk. A több mint 71 millió amerikai dollárba kerülő film bár valóban látványos alkotás lett, ám a fent említettek miatt sok hazugság is belekerült. (A filmben például a kanyon mélysége nem 20, hanem 50 méter; a hidat harc nélkül átadó olaszok helyett itt Draza Mihailović kapitány vezette vehemensen védekező királypárti csetnikek és horvát usztasák több mint 4000 Moszkva-barát partizánt lőnek le. stb., stb., stb.) Persze ezeken az „apróságokon” jelentősen túltett a film fináléja.

Veljko Bulajić rendező ugyanis annak érdekében, hogy reálisan ábrázolja a csata éghajlati jelenetét, a Jugoszláv Kommunista Párt engedélyével úgy döntött, hogy hadsereg segítségével felrobbantatja a tényleges, naponta használt vasúti hidat. Számításába azonban súlyos hiba csúszott: az éjszakai jelenet során levegőbe repített folyami átkelő darabjai a vastag felhők és a fekete füst miatt ugyanis teljesen elmosódtak a celluloidon-, így a jelenet lényegében bele sem került az 1969-re elkészült műalkotásba. A záró képsorokat így a stáb kénytelen volt egy prágai hangárban felépített 1:1-es méretű replika szétrombolásával elérni.

Jugoszlávia vezetője azonban nem haragudott meg a rendezőre, sőt Veljko Bulajić rombolása csak újabb ötletet adott Titónak. A folyóba zuhant roncsok mellé - ismét történelemhamisító módon - egy partizán múzeumot építettek, amely a „Neretvai csatának” állított emléket. A létesítményt személyesen a „nagy” Joszip Broz Tito nyitotta meg a 1978. november 11-én, amely a délszláv háború kitöréséig több mint három millió látogatót vonzott. Eközben a folyóból kiálló hídroncsok 1991. november 17-től még jobban kicsavarodtak, elhajoltak a szurdok falaitól és mellvédjeitől az ekkor lecsapó árvíz miatt. A múzeum ma is várja látogatóit, míg pénz hiányában - a híddal együtt - végleg össze nem dőlnek.